Futóedzés Neked! - Kovács Józsi edző oldala

Divinyi Zsombor az UBT 115-ön

2026.10.03.

 

"Figyeljétek meg! Egyszer le fogom ezt egyedül futni! Ígérem!"

 

A fenti mondatok határozták meg az elmúlt szűk 4 évemet a futás tekintetében. Történt ugyanis, hogy 2018 októberében elindultunk 4-en, majd végül 2-en fejeztük be az UBT csapatversenyt, ahol a csapatok között az abszolút utolsó helyet szereztük meg. Nemhogy jóleső futás nem volt az akkor, de még futásnak sem volt mondható. Ott, akkor a célban kijelentettem, hogy ez annyira rossz volt, hogy egyszer meg fogom futni ezt a távot, egyedül (mondjuk akkor még "csak" 100km volt a táv...)

 

Eltelt 4 év és igazából a világon semmi nem tettem azért, hogy ténylegesen a fogadalmam teljesítéséhez közelebb kerüljek. Persze eközben megszületett a 3. gyerekem, elkezdtem és befejeztem egy egyetemi képzést, költöztünk kétszer, COVID járvány volt, szóval rengeteg minden történt, de igazából mégsem tettem semmit azért, hogy elérjem a célomat. 

Végül 2022 nyarán vettem rá magamat, hogy itt az idő nekikezdeni ennek a feladatnak. Elkezdtem figyelni magamra, az étkezésemre, visszatértem Ferihez funkcionális edzeni, elkezdtem rendszeresen futni és tudatosan készülni kisebb versenyekre. 2023 januárjában kezdtünk el Józsival közösen dolgozni és jeleztem neki, hogy mi a kitűzött célom. Emlékszem az első reakciójára, amikor meghallotta mi a tervem;"Ok, ezt meg lehet csinálni." Semmi kétkedés. Semmi hümmögés. Semmi fejcsóválás. Az egyetlen ember volt, aki tudta, hogy van az az út, amin, ha végigmegyek, akkor ezt meg lehet csinálni. Még én magam sem hittem ebben ennyire valószínűleg. Se normális cipőm, se futóórám, se bevált gél/izó kombóm nem volt, semmi, csak az elhatározásom.

2026 októberében ott álltam a rajtban. Abban a rajtban, amit annyiszor elképzeltem már az évek során, hogy hogyan lesz, mit fogok érezni és hogyan akarom majd megtenni az első lépéseket. És ehhez képest teljesen más volt. Teljesen nyugodt voltam, már-már túlságosan is. Pedighát megint teljesen káoszos volt az indulás. A verseny előtti nap pusztító rohanásról szólt, pedig szabin voltam. Mégis, este 19.31-kor a balatonfűzfői körforgalomban egyszercsak a homlokomra csaptam, hogy "Ba** meg! Se kabát, se izofólia nincs nálam!!!" Mert ugye 25 fok lesz, hát ezeket minek vigyem. Mondjuk mert kötelező, talán azért....Őrült rohanás a veszprémi dechatlonba, ahol megvettem az egyetlen opciót a kabátok közül (nem is túl jó), de fólia, hát az nincs. Gyors telefon Orsinak (duóban 3. lettek, gratgratgrat!!!) hátha van egy plusz fóliájuk. És mitadisten. Volt. Neki persze mindig mindene megvan, hihetetlen. Úgyhogy egy plusz kanyarral és vacsorával már este 10kor sikerült is a szállásra érkezni. Reggel felkelve, na mi nem volt nekem? Hát reggeli. semmi. zéró. Irány a füredi penny, az már legalább kinyitott, ott valami kaja és irány a rajthely. Mire mindent magamra tettem és vettem, 6.50 volt. Mire beértem a rajtterületre indult a visszaszámlálás. Akkor esett le, hogy tényleg majdnem lekéstem a rajtot. Már megint, mint oly sokszor. Hihetetlen, sosem tanulok ezekből. Pontosan ebben a pillanatban elindult a verseny. 

 

Egy dolgot tudtam. Végig akarok menni, meg akarom szerezni azt a rohadt szalagot. Ehhez pedig egy dolgot kellett tennem; lassan futni. Lassan, tényleg lassan. A tervem az volt, hogy 8 óra alatt érek be Köveskálra, előtte pedig 11.30-kor Nagyvázsonyba. Hihetetlen volt, de mindkét helyre tökéletesen pontosan értem be (ok pluszmínusz 10p de az tényleg nem számít sztem). Amit tavaly a duóban elrontottam most nem akartam és ehhez jó tanulság volt az UB is. Ennem kell. Folyamatosan. Tudom, hogy a lexikonok szerint a szilárd kaja nem annyira ok, de nekem ez másképp megy. Nyilván nem csülkös pacalt eszem, de kenyér, palacsinta, tészta, ezek simán mennek. Úgyhogy az eleje óta ettem ezeket, hogy az gélek ne marják szénné a gyomromat. Ez a része (is) tökéletesen működött a versenynek. 

 

Köveskálnál eljött a cipőcsere ideje, mert elkezdett hólyagosodni a lábam, ezért úgy voltam vele, hogy a másik cipő majd legalább máshol töri a lábamat. És tényleg! Így már a sarkam is sebes lett a végére:D! Szentantalfáig (75. km) minden oké volt, onnantól viszont pusztulat, halálhörgés, purgatórium. Diával összefutottam (szó szerint) a Tagyon birtok közelében és mondta hogy szerinte eddig nagyon jó vagyok, de mostantól kezdődik az ultra része. Akkor még nem értettem. Nemsokára megértettem és igaza volt. Az egy dolog hogy sztem Szentantalfán a húsleves romlott volt amit kaptunk (talán ez az egyetlen feketepont ami a szervezést illeti--> több társamat is láttam, ahogy kiadja magából a levest a ponttól 3-4 km-en belül, szerencsére én nem voltam köztük). Az igazi büntetést viszont a terep adta a sunyi és még sunyibb emelkedőkkel, végeláthatatlan hosszú szakaszokkal és unalmas köves útjaival. 

 

Valahogy csak eljutottam a 89. km-nél lévő következő frissítőponthoz, ahol Móni újra várt. Elhangzott a szájából, amit nem akartam hallani, de rám nézett és ösztönösen ez jött ki belőle; "Nem gáz kiszállni". És én is ezt gondoltam. Ott ültem a padon és azt mondtam, hogy amúgy tényleg nem gáz. Miért lenne az?? 90 km-et megfutni terepen minden, csak nem gáz. Sőt 5km-et futni és ott azt mondani, hogy ez nem az a nap, az sem gáz. Nincs ilyen, hogy gáz. Miért lenne gáz? Viszont azt is mondtam, hogy nem ma. Nem ma fogok kiszállni itt, 13 óra küzdelem után. Azt kértem Mónitól szerezzen nekem valahonnan hideg, nagyon bubis vizet. És szerzett. Valahonnan útközben, elment érte a világ végére, mert ugye szombat este a Balaton-felvidéken nyilván nincsen semmilyen bolt nyitva. De ő szerzett. És akár hiszitek, akár nem, a hideg bubis víz megoldotta a dolgot. Megittam szerintem egy litert és végre nem éreztem magam szomjasnak. Addig hiába ittam (felmelegedett) sima vizet, kólát, bármit, szomjas voltam. Bubis víztől meg nem. Most sem értem. Magamba nyomtam minden kaját amit elfogadott a szervezetem és elindultam az erdőbe újra. És azt vettem észre, hogy újra futok. Nem gyorsan és nem szépen, de futok. Hidegkút előtt éreztem, hogy kizárt, hogy ez ne legyen meg.

 

Az előzetesen vágyott 16 órát persze el kellett engednem, de a 17 órás idő reálissá vált, újra. Koloska-völgyben már azt éreztem, hogy akár megpróbálhatnám tisztességesen megfutni az emelkedőt Veszprémfajszig, de ezt 300 méter után inkább elengedtem:D. Azon már a bubis víz sem segített akkor. Viszont új dolgot fedeztem fel magamon; olyan állapotba kerültem, mintha részeg lennék. Az egyensúlyommal gond volt, nem ment az egyenes tartása és mindeközben megállás nélkül haverkodni és dumálni akartam. Erre sem az erdő állatai, sem a többi ember nem igazán volt vevő, így végül úgy értem be az utolsó frissítésre mint valami szószátyár alkesz, akit mindenki próbál elkerülni, mert hülyeségeket beszél (talán még a szagom sem volt a legjobb). Onnantól kezdve csak az volt a cél, hogy a 17 óra meglegyen, ami persze végül nyilván nem lett meg, de őszintén; kit érdekel?! Megcsináltam.

 

8 évvel ezelőtt megígértem magamnak, hogy megcsinálom. És megcsináltam. Nem fogok vele bekerülni semmilyen "nagy futások lexikonja"-ba, de ez egyáltalán nem volt cél. A célt magamnak határoztam meg 2018 őszén és megcsináltam. Ez az egyetlen, ami számít. És, hogy most mi jön? Hát egyrészt visszaadom Orsinak a fóliát (:D), másrészt oda fogok állni egy tükör elé otthon és kimondom, hogy mi legyen a következő cél. Mert, amit így megfogadok azt be fogom tartani. Magam miatt.