Futóedzés Neked! - Kovács Józsi edző oldala

Borók Csabi UTH-ja

2025.06.08.

 

„Hányok, de jól vagyok.”

(alternatív UTH szlogen)

 

Olykor teszünk olyan felfoghatatlan dolgokat, amire később sem találunk ésszerű magyarázatot. Ha mégis találnánk, akkor többet nem tennénk meg…

 

Még néhány nap távlatában is nehéz felfogni, hogy mi történt Pünkösd vasárnap, amikor is Borók Csabival elindultunk a hazánkban méltán népszerű, Ultra-Trail Hungary terepfutó verseny „király” távján, vagyis a 111 km-en, ami kb. 4370 méter szintet tartalmazott. A mentális erő ily mértékű megnyilvánulását még nem igazán láttam testközelből, illetve nem sok olyan esetre emlékszem, amikor például saját magamon tapasztaltam volna ekkora „belső” hullámzást.

 

Csabit 9 hónap alatt készítettem fel erre a megmérettetésre úgy, hogy korábban százasokban egyáltalán, és 50 pluszosokban is csak kevés tapasztalattal rendelkezett. Alapból nem is vállaltam volna, de munkatársam már régóta vágyott az UTH-ra… A fizikai állóképesség megszerzése még csak egy dolog, ahhoz is elég neccesen kevés időnk állt rendelkezésre, de ami ennél fontosabb, hogy a mentális erőt csak éles, nehéz helyzetekben lehet igazán fejleszteni.

Végül kalandosan ugyan, de csak túljutottunk a felkészülési perióduson. Minden pozitívumot összerakva arra jutottam, hogy ennek meg kell lennie. Nyilván nem lesz sétagalopp, hiszen hazai viszonylatban a legnehezebb terep-versenyről volt szó, de úgy éreztem, hogy Csabi készen áll. Edzésekben a minőséget helyezem előtérbe a mennyiséggel szemben, még ultrafutás esetében is. Így Csabinak a leghosszabb edzése kb. a versenytáv harmada volt. A hétköznapi edzéseken is törekedtünk a minőségre, jópár lóerővel feltuningoltuk a lábakat, tudtam, hogy erre szükség lesz. Nagy meglepetésre Csabi még egy-két csúcsomat is megdöntötte néhány Strava szegmensen. Ennek természetesen örültem. :)

 

Aztán másik munkatársam áprilisban visszamondta UTH indulását, vagyis átadta nekem, így evidens volt, hogy Csabival tartok, és még ezzel is támogatom a nagy álmának elérését. Itt is nagy köszönet a munkahelyem, a Maratonman Depo és a Terepfutás.hu együttműködéséből adódó VIP meghívásért. „Saját időért” most felesleges lett volna futnom, hiszen arra kb. fél évvel hamarabb el kellett volna kezdenem a felkészülést, jelenleg nekem nem számított, hogy mit tudnék futni az UTH-n, az sokkal fontosabb volt, hogy Csabi célba érjen, szintidőn belül.

 

Szóval… a sok előzmény után – bocsánat, viszont így lesz teljes a kép -, vasárnap 0:00-kor elindult a nagy verseny. Az első 20 km Dobogókőig a „majdnem elfutás” jegyében telt. A „taper” időszakát már korán megkezdtük, így számítottam rá, hogy Csabi kipihenten fel fogja hasítani a szentendrei macskaköveket… pedig erre figyelmeztettem is. :) Vissza kellett fogjam, mert így ennek csúnya következményei lehettek volna…

 

A másik emlékezetes éjszakai momentum, az a szaharai homok, amit valamilyen texasi tornádó fújt a szánkba és szemünkbe, még a Kő-hegyi dózeren. Az időjárás nemzetközi elemeket sorakoztatott fel, ahogy az UTH nemzetközi futókat.

 

A pontokra kijött a „Borók-team” másik fele: Erzsó és Norbi. Ők nagymértékben hozzájárultak az én „munkámhoz” is: pályán tartani Csabit. Nem mellesleg nagy segítségre voltak a frissítésben. A Vaskapu-völgyben hallottuk egy hölgytől azt a bizonyos mondatot, amiről mosolyogva az jutott eszembe, hogy lehetne az UTH szlogenje. :) A testünket a maximum fölé hajtjuk a célba jutás érdekében, és mindeközben valahogy mégis jól érezzük magunkat.

 

Tudni kell Csabiról, hogy nem egy nyafogós fajta. Ezért, amikor halkan elereszt egy panaszkodást, annak már komoly alapjai lehetnek. 30. km-től számomra a folyamatos fejben számolgatásról szólt az út. Igyekeztem olyan számokat közölni Csabival, amelyek kedvezően hathatnak a hangulatára. A stratégia egyébként abból állt, hogy Lepencéig (62k) megpróbálunk eljutni 9:00-es átlaggal, és onnan már hátrafele sétálva is beérünk. Hát ez nem jött össze…

 

A pilismaróti wellness pontra még egész jó kedvvel érkeztünk, én felzabáltam a komplett menüt: leves, szendvicsek, banán, kóla. Kellett az energia, végtelen emelkedő következett a Szakó-hegy tetejéig, majd onnan lejtő Dömösig. Sajnos Csabi bemutatott egy 10 pontos esést, ezért a dömösi ponton el kellett látni a sebeit, ezzel azért vesztettünk egy kis időt.

Féltávnál van beékelve az útvonalba a Visegrád-hegység ikonikus emelkedője: Prédikálószékre fel a Vadálló-kövek mellett, 2,5 km-en 550 méter szintemelkedés… Miféle kéjes perverzió kell ahhoz, hogy egy versenyszervező ezt betegye a pályába…? :) Nemcsak az UTH-n jártam már itt, de az biztos, hogy ez a szakasz ennek a versenynek a legmeghatározóbb része: kinyírja a lábakat, a keringést, és az átlagtempót is…

 

Több mint 25 másodpercet vesztettünk kilométerenként az átlagból, mire feltűnt végre az ország egyik legszebb panorámája. Ilyenkor azért elég szar dolog azt mondani a társunknak, hogy futni kellene, ráadásul nem is lassan. Nincs mese, kell egy kis sétálós pihenés, aztán spuri le Lepencére. 13 másodpercet sikerült is visszahozni, Norbiék gratuláltak lent a ponton, hogy faszán toltuk, de én már szívogattam kicsit a fogaim...

 

Ennek elsődleges oka, hogy tudtam: ritkafos szakasz következik. Ez a rész a verseny gyenge pontja, de gondolom a rendezők ezerszer átgondolták, hogyan lehetne átkötni Lepencét a Spartacus-ösvénnyel, ennél jobb megoldás tuti nincs. Dzsindzsás, patakmeder, majd végtelen emelkedők, ahol már lankadt a figyelem, egy letérőt be is néztünk, így pakoltunk még pár métert a távra, 111 kilométer, á, az smafu…

72 km környékén, Szentlászlóra komoly mélyponttal érkeztünk, Csabi közölte, hogy elfáradt. Ez nem hangzott túl jól, aztán megláttam egy csapot, és hülye ötlettől vezérelve elkezdtem sprintelni felé. A hőség már egy ideje csiklandozta a tarkónkat, ezért innen minden lehetőséget megragadtunk a fürdésre. Nem kis meglepetésemre Csabi ott loholt a nyomomban, ugyanolyan tempóban. Hm, ha így tud sprintelni, nem hiszem, hogy elfáradt volna… A ponton ismét volt kaja, és a team többi tagjának közelsége újra „visszahozta” Csabit: toltuk tovább lefelé az Apátkútiban.

Akadt némi tömeg, néhol várni kellett a patak-átkeléssel, de egészen jól haladtunk. Még Visegrád előtt találkoztam kicsiny családommal, kb. 20 másodpercre, ez nekem is adott egy plusz löketet. Az aszfalt ontotta magából a hőt, egy lazább Badwater-t éltünk át, mire végre megérkeztünk a pontra. Huh, itt az alkoholmentes, hideg sör életmentő volt, Csabi nyomott egy kisebb jakuzzit, és mielőtt tovább álltunk volna, raktam jeget a sapkámba, a crew pedig néhány jégdarabot dobott be nekem hátul a pólómba. A farpofáim között eddig is csordogált a víz, csak izzadtság formájában…

Úgy éreztem, hogy valahogy a felfele nem ment rosszul. Viszont az időből elkezdtünk vészesen kicsúszni. Csabi látta aggodalmam, kérdezte is, hogy állunk. Bárhogy számolgattam, ha ilyen tempóval megyünk tovább, esélytelen a teljesítés. Itt az addigi optimizmusom elpárolgott. A hátizsákomban nem volt korbács, és egyébként sem vagyok az az „oldszkul” edző, aki végletekig hajtja a sportolót. Egy hibát elkövettem: nem tudtam mikor zár a pont Pap-réten, így azt sem tudtam milyen tempót kellene mennünk, hogy még elérjük.

 

Aztán történt valami… Az Univerzum sietett a segítségünkre. Csabi valahogy „átváltott”. Nem tudom hogyan, és az sem, hogy ez tudatos volt-e, de egyszer csak azt vettem észre mögötte kocogva, hogy nyújtja a lépéseit, és gyorsulunk. Ráadásul megvolt a mozgás ritmusa is, amiről pár hónappal ezelőtt éppen itt meséltem neki, amikor bejáráson voltunk: nem kell gyorsan futni, de a futásnak legyen ritmusa, amit minél kevesebbszer törünk meg. A monoton mozgás rendezi az energiákat, csendesíti az elmét, és nem utolsó sorban javítja az átlagtempót.

 

Innen jött a filmszakadás: én már csak „kívülről” figyeltem az eseményeket, és általában nem hittem el, hogy ez velünk történik. A Pap-réti elágazásnál közölték velünk, hogy még van 10 percünk a pontzárásig. Bazzz… Csabi elkezdett futni, de olyan tempóban, hogy csak lestem. Éreztem, hogy nagyon mélyről kúszik fel bennem az adrenalin, és terjed szét az egész testemben. Libabőrözni kezdtem, és csak pislogtam…

 

A pontra felsétált Erzsó és Norbi, ez nagyon jó ötlet volt. Gyors frissítés után odaléptem Csabihoz, és megkérdeztem: 20 kili és 3 és fél óra, benne vagy? Még szép. Azért annyi buktató még lehetett a dologban, hogy a Skanzen két és fél óra múlva zárt… Jelentősen nagyobb tempóban futottunk visszafelé, majd tovább a tüskék felé. Nyugtattam magam közben: a két szaros bizbasz meredek ugyan, de nem hosszú, bezabáljuk őket, mint kivert kutya a moslékot!

 

Lekanyarodtunk a sárga szerpentinre, és itt Csabi felkapcsolt valami nitrót, vagy mittomén, de azt vettem észre, hogy ő, aki még sosem ment 84 kilométernél többet, itt, 95 környékén olyan tempóban fut, hogy rendesen kapaszkodnom kell utána. Asztakurva… Mi történik itt…? Közben az időjárás fordult egy 180 fokot: mire a forráshoz érünk, elkezdett ömleni az eső… Én csak hangosan nevettem. Miféle nap ez? A crew biztatott minket, átérünk, nyugi, toljuk.

 

Nem volt megállás… Egyik lábat a másik után, mert minden lépés fejleszt, és minden lépés előre visz. Csabi mögött araszolgatva, masszívan haladtunk, és felértünk Vörös-kőre, ahol irtózatos ítéletidő fogadott minket. Tulajdonképpen fél perc alatt rommá áztunk, mondtam társamnak, hogy vegyük fel az esőkabit, mert ilyen hidegben!!! (két órája még kiszáradt kórók voltunk…) még a hőháztartás megtartására is energia megy el. Esőkabi elő, jé, van kapucnija… :)

A szerpentines lejtőt rendkívül rühellem, reméltem, hogy élve megússzuk, de csak leértük. Újabb számolgatás: hát, talán… de nem biztos. A piros kereszten felfelé botozva már arról beszélgettünk, hogy mit fogunk mondani Csanyának, miért adja meg mégis a finisher címet annak ellenére, hogy pár perccel kicsúsztunk a szintidőből. A legkézenfekvőbb ok azt volt, hogy tavaly ugye a Nyergest ki kellett kerülni, ha most is így lenne, simaliba lenne a 20 óra. Aztán persze elengedtük az egészet, tudtuk, hogy az lenne a válasz: miért nem jöttetek tavaly…? :) Úgyhogy ezt valahogy most kellene behúzni…

 

A Nyerges-hegy lábánál felnéztem a táblára, aztán az órára, megint a táblára, megint az órára. Számoltam egyszer, kétszer, háromszor… Majd hátra fordultam elkerekedett szemmel: Csabi bazdmeg, ez simán meglesz! 18 perc alatt küzdöttük le a 800 métert fel a hegyre. De innen már csak lefelé kellett menni, és Csabi még elég szépen tudott futni. Azért ez komoly tanulság volt nekem is: a 9 hónap alatt többször gondoltam rá, hogy a kilométer-deficit miatt Csabi lábai nem biztos, hogy fogják bírni ezt a távot, de ez egyáltalán nem így történt. A felkészülési hiányosságokat az UTH „szelleme” kipótolta.

 

A sárga kereszten nyomtuk neki, mint süket, pár perc volt még a pontzárásig. Mondjuk azon meglepődtem, hogy ennyire „fent” rendezték be a pontot, nem pedig lent a játszótérnél, de ez nekünk most csak jól jött. Hatalmas ováció közepette futottunk be, és onnan már csak 6 kilométer aszfalt következett, amire volt még egy óránk.

19:45. Ennyit mutatott a nagy óra a célkapuban, amikor végül átléptünk alatta. Hihetetlen élmény volt megélni azt a pillanatot. Csabinak teljesült az álma: UTH teljesítő lett.

Köszönetnyilvánítás:

• A Terepfutás.hu-nak, ennek a nagyszerű rendezvénynek a megrendezéséért, a VIP meghívásért
• A Maratonman Depo munkatársaimnak, amiért a verseny előtt tudtam pár napot pihenni :)
• Erzsónak és Norbinak, a sok-sok segítségért
• A családomnak, akik megértették, hogy ez a projekt most fontos számomra, ezért leszek olyan sokat távol
• Borók Csabinak, amiért megbízott egy nem mindennapi feladattal, és persze a nem mindennapi versenyért

 

A végére pedig egy kisfilm, amit az Úton vettem fel. Amatőr alkotás, stabilizátor nélkül, de azért valamennyire visszaadja az élményeket.