Futóedzés Neked! - Kovács Józsi edző oldala

Furján Gergő Kinizsije

2026.05.30.

Bár Furján Gergőt éppen egy 10 km-es őszi versenyre készítem fel, tett egy "kis kitérőt" a teljesítménytúrák világában: szombaton cimborájával lenyomta a híres Kinizsi Százast (100 km/3000m)...

"Már egy ideje terveztem, hogy egyszer elindulok a Kinizsi 100-on. 2025-ben sikerült meggyőznöm egy barátomat, Mátét, hogy vágjunk bele együtt. Már minden készen állt, amikor neki közbejött valami, így végül csak idén tudtunk rajthoz állni. Közben elkezdtem Józsival dolgozni, és amikor meséltem neki a tervünkről, segített a felkészülésben. A beszélgetéseink során sok szó esett a hidratálásról, az elektrolitpótlásról, a frissítésről, a vízvételi lehetőségekről és arról, hogyan érdemes beosztani az energiánkat egy ilyen hosszú teljesítménytúrán. Gyakorlatilag mindent az ő tanácsai alapján csináltunk: mit együnk, mikor együnk, hogyan pótoljuk a folyadékot és az elektrolitokat, illetve hogyan készüljünk fel a hosszú órákra.

A felszerelés kiválasztására is nagy hangsúlyt fektettünk. Terepfutó cipőben indultam, két zoknival, a lábfejemet pedig indulás előtt anti-friction krémmel kentem be. Egy ilyen távon az apró részleteknek hatalmas jelentőségük van: végül mindössze egy apró vízhólyaggal úsztam meg a túrát, ami utólag szinte hihetetlennek tűnik közel száz kilométer után.

A túra reggelén álmosan, de izgatottan taxiztunk ki a rajthoz. Átvettük a rajtcsomagot, majd 7:40-kor nekivágtunk az előttünk álló 98,3 kilométernek. Az első órák vidáman teltek. Beszélgettünk, fotóztunk, és valahogy még fel sem fogtuk, hogy nem egy hosszabb délelőtti sétára indultunk, hanem egy közel 24 órás teljesítménytúrára. Nagyjából 20 kilométer környékén kezdtük érezni, hogy ez bizony kellemetlen lesz. Itt-ott már fájt, és tudatosult bennünk, hogy még négyszer annyi van előttünk, mint mögöttünk. Innentől a beszélgetést és a fotózást felváltotta a koncentráció: igyekeztünk okosan beosztani az erőnket, figyelni a tempóra, a frissítésre és minden apró részletre.

A következő harminc kilométer jelentette a túra első komoly mélypontját. A féltávhoz kimerülten érkeztünk meg, enyhe ízületi fájdalmakkal és egyre érzékenyebb talpakkal. Este fél nyolc körül járhatott az idő, és tudtuk, hogy az idővel is versenyt futunk. Ekkor jutott eszembe Józsi egyik tanácsa: a második 50 kilométer sokkal könnyebb lesz, mint amilyennek az első felénél elképzeljük. Akkor, a fáradtság közepén ezt nehéz volt elhinni, de ez a gondolat sokat segített átlendülni a holtponton. Ettünk, pótoltuk a sót és az elektrolitokat, bevittünk szénhidrátot és egy kis koffeint, zoknit cseréltünk, majd nekivágtunk a második ötven kilométernek.

Nagyjából 55 kilométer környékén kisebb csoda történt. A szervezetünk mintha elfogadta volna a helyzetet. A fájdalmak jelentősen enyhültek, a mozgás újra természetesnek tűnt, és lendületesen haladtunk bele az éjszakába. Az egyik legérdekesebb tapasztalat az volt, hogy a fájdalom egyáltalán nem egyenes arányban nőtt a megtett kilométerek számával. Voltak időszakok, amikor alig tudtuk elképzelni, hogyan jutunk el a célig, majd néhány kilométerrel később szinte frissen és jó tempóban haladtunk tovább. Máskor pedig látszólag minden ok nélkül lett nehezebb egy-egy szakasz. Ezért is fontos, hogy egy hosszú teljesítménytúrán az ember ne hozzon elhamarkodott döntéseket egy rosszabb pillanat alapján.

Hajnali egy óra körül ismét elkezdtek visszatérni a fájdalmak. Ennek ellenére még hajnali háromig gond nélkül tudtuk tartani az 5–5,5 km/órás tempót. Ezután viszont minden egyes megtett kilométer egyre jobban éreztette a hatását. Ahogy a hajnal első fényei megjelentek, úgy tértek vissza velük együtt a fájdalmak is. Szerencsére ekkor már tudtuk, hogy közel a cél. Egyszerűen elfogadtuk, hogy fáj, és mentünk tovább. Az utolsó 10–15 kilométer különösen nehéz volt. Nem is maga a gyaloglás, hanem az, ha megálltunk, majd újra el kellett indulni. Ezért a legjobb stratégia az volt, hogy amennyire lehet, folyamatosan mozgásban maradjunk.

Végül reggel 6:50 körül értünk célba. Ahogy megálltunk és megszűnt a terhelés, szinte azonnal érezni lehetett, hogy a szervezet megkezdte a regenerációt. Máté valamivel jobban viselte a végjátékot, nálam viszont a térdek és a bokák már erősen tiltakoztak. A combjaim szinte égtek, és őszintén szólva állni is alig bírtam. Visszatekintve különösen hálás vagyok azért a tudásért, amit a felkészülés során kaptunk. Egy ilyen távon a siker ritkán múlik egyetlen nagy dolgon. Sokkal inkább a megfelelő hidratáláson, az elektrolitpótláson, a tudatos frissítésen, a jó felszerelésen és azon, hogy az ember tudja, mire számíthat a nehezebb órákban. Minden nehézsége ellenére fantasztikus élmény volt. A Kinizsi 100 nemcsak fizikai kihívás, hanem mentális utazás is, amely rengeteget tanít kitartásról, felkészülésről és arról, hogy mire képes az ember, ha egyszerűen csak megy tovább, lépésről lépésre."