Nyerges Józsi a Gerecse 50-en
2025.06.14.
6:00 után pár perccel átléptem a rajtvonalon, és elkezdtem kocogni. Az idő tökéletes volt, 15 fok, és csak kb 11:00 körül lett elég meleg, ám az erdős részeken akkor is jó volt, szóval lehetett tempózni. Az előzetes „álomcélhoz” (8 óra körüli teljesítés) óránként durván 6 km-t kellett teljesítenem, de én úgy ítéltem meg, hogy képes vagyok egy picit gyorsabb tempóra is, így belőtten egy kicsit erősebb tempót, hogy óránként 7 km teljesítése körül legyek, így a 8 órás „álomcél” sem kerülhetett veszélybe.
Szóval a rajt után elkezdtem kocogni, az enyhébb lejtőkön is szinte végig kocogtam, csak az erősebbeknél váltottam sétára, a lejtős, illetve egyenesebb szakaszokon pedig egy normál tempós futást produkáltam. No, simán ment az óránként 7 km-es távolság. Már az első órától kezdve egészen a legvégéig benne volt a pakliban, hogy bizony 7 órán belül is célba érhetek.
Az első 2 óra alatt 15 km-t teljesítettem, és ezt követően volt olyan része a „versenynek”, hogy 2 km előnyt „halmoztam fel”. Az tudtam azonban, hogy ez majd el fog kopni, mert Tardoson és Héregen is mintegy 5-10 perc frissítési pihenőt terveztem (az előzetesen bekészített és adagokra kiporciózott porokat összekutyulni a friss vízzel, töltögetni, szusszanni egyet stb).
Így is történt. Tardosig kitartott az első adag kutyulmányom (a szívókásban, plusz 3 fél literes palackban a hátizsákomban), ott azonban az egyik kútnál utántöltöttem, megmosakodtam stb. Onnan egy jó kis emelkedő, de az igazi csak Héreg után jött, ahol a temetőnél szintén utánvételeztem, és irány Bányahegy. Ez volt messze a legdurvább szakasz, de meglepő módon ekkor még nem fogytam el, így szépen felkapaszkodtam, ahogy tudtam.
A vértestolnai elágazásnál igazi meglepetés ért. Volt vagy 100 kiló kenyér ott előkészítve, lekváros, zsíros stb. De mondtam a kínálós néniknek, meg bácsiknak, hogy sajnos nem ehetek egy falatot sem, mert coeliákiás vagyok. Azt mondták semmi baj, van gluténmentes kenyerük, direkt hoztak egy csomaggal! Leesett az állam. Annyira kedvesek voltak, meg annyira ledöbbentem, mert eddig soha nem találkoztam ilyennel, hogy nem utasítottam vissza a lehetőséget. Az egyik néni megkent egy gm kenyeret, rátett egy marék lilahagymát, és egy másik kenyeret, és kész is lett a szendvics. Hozzáteszem, hogy egész úton (direkt) nem ettem semmit (!), csak ittam, de ezt majd külön leírom, hogy miért és hogyan. Mármint a frissítést.
Nem tudom mi volt abban a kenyérben, de az egyébként az addigra kissé elcsigázott testem új erőre kapott, és megint tudtam normálisabb tempóban futni, kocogni. No és kiderült az, hogy Koldusszállásig az út 1. egyáltalán nem folyamatosan lejt (ezt eddig is tudtam, de most totál világosban minden értelmet nyertJ), 2. Koldusszállástól a folytatást is mindig rühelltem, és ez most sem változott. A Kinizsiken sem volt túl nagy kedvem „futogatni” ezen a folyamatosan emelkedő szakaszon 80 kilométerrel a lábamban, hát most sem…amikor már kicsit a végét jártam ugyebár. De a legszarabb a vége felé volt: a csodálatos műút fel a Turulig, meg aztán a sok lépcső lefelé, mindez az addigra már tűző napon árnyék nélkül, és a betonról visszatűző „40 fokban”…
No mindegy, ott már csak alig-alig tudtam belefutogatni, az utolsó 4 km kb. az inkább séta volt.
7 óra 11 perc 08 másodperccel értem be.
Miért nem sikerült a 7 órán belüli teljesítés?
1. Mert kb. 37-38 km környékén jött egy visszaesés, addig elfáradtam, nehéz lett a teljesítés. Nem, nem durva, nem heroikus, egyáltalán nem olyan, mint a tavalyi Kinizsi pl., de most igenis nehéz volt ez nekem onnantól, gondolom mert ennyi volt a lábamban. A 6 hónap kihagyást követően, 2 és fél hónap edzés után ez csodálatos volt!
2. Koldus után nem sokkal bejöttek a 30 kilométeresek…Addig szinte végig egyedül, magányosan futottam, hát ott megkaptam a társaságot. Nem nagy tömeget, mert jól álltam időben (szerintem kb. 2 óra múlva esélytelen lett volna), de ahhoz eleget, hogy sokszor betorlódjunk egy kicsit egy pár helyen. No és csak a Turulhoz vezető úton szűnt ez meg, akkor meg már mindegy volt. DE az igazi ok inkább a fáradt lábak voltak, mint a tömeg, ez az őszinte igazság.
Frissítés. Ahogy előzetesen terveztem úgy csináltam. Az i:am ISO-ját használtam végig, nem ettem egy falatot sem mellé, kivéve azt a zsíros kenyeret, és pluszban kb. 3 sótabit. A múltkori versenyen is így csináltam, igaz az fele volt ennek a távnak.
Tapasztalatok:
1. Jó volt így, szerintem nem befolyásolta a teljesítést a szilárd kaja hiánya.
2. De ennek ellenére az a kenyér az valami fantasztikusan jól esett.
3. Vagy pl egy instant tésztát úgy megettem volna úgy 35 km környékén… :)
4. Ha ez a verseny mondjuk 70 kilométeres, hát nem tudom mi lett volna, mert a végén már nem nagyon csúszott ez az itóka. De mondjuk ez a Kinizsiken is így volt, rohadtul hányingerem volt már a Hammer Perpetuem-től, rá sem bírtam gondolni. Gondolom a gyomrom valami hasonló távokig bírja, szóval majd ki kell találni valamit a 100 km-es teljesítésekre.
No és hogyan értékelem az egészet?
Fantasztikus volt!!! Nagyon örülök, és büszke vagyok magamra! Tudom ez nem a Kör, meg az UB, de nekem ez most nagyon sokat adott. Nem másztam, mint egy nyáladzó csiga, és nem könyörögtem az életemért, hanem ezt egy ütemes, jó tempójú, biztos teljesítésnek éreztem, és sokkal jobb lett, mint vártam. A végére elfáradtam, de semmi extra. Az első bakancslistás teljesítésem tehát pompás lett. Tudom ez nem verseny volt, hanem teljesítmény túra, meg nincsenek helyezések, de egészen biztosan az élmezőny végén, max a közép elején lehettem ezzel az idővel. Tudom, mondtad, hogy most engedjem el az időt, most még ne várjak magamtól sokat stb., de nekem ez mégis fontos (versenyző alkat vagyok). Leginkább azért, mert azt bizonyította ez is, hogy jó úton haladunk, hogy igenis lehet bennem potenciál komolyabb célok elérésére, persze szisztematikusan haladva. Szóval irány az edzés, és a következő cél, a Vérkör a nyár végén, szeptember elején, amikor nem lesz 40 fok, és addig még több, mint 2 hónap van, sokat erősödhetnek a lábak. Mindenesetre ez a Gerecse 50 egy nagyon szép emlék lesz nekem.