Futóedzés Neked! - Kovács Józsi edző oldala

UB Trail 3 fős csapatban

2024. 10. 19.

 

Hatodik alkalommal került megrendezésre a Balaton-felvidék legnagyobb terepfutó eseménye, az Ultrabalaton Trail. Ez a tájegység alapból a szívem csücske, a Balaton felett húzódó szolid hegyvonulatokról minden irányba káprázatos látvány tárul a kirándulók szeme elé, szőlőkkel teli lankák, pincesorok, gyöngyszem települések váltják egymást. A verseny útvonala is érint olyan helyeket, mint a festői szépségű Koloska-völgy, Nagyvázsony, Köveskál, Szentantalfa, és „körbeöleli” a monoszlói Hegyes-tű lenyűgöző kúpját.

 

Két éve teljesítettem a teljes távot, akkor ez a verseny életem egyik legnagyobb terepfutó élményévé vált, és elhatároztam, hogy időnként visszatérek ide. Idén 3 fős vegyes csapatban terveztük meg a 114 kilométeres táv és a 2100 méter szintemelkedés leküzdését. Pár percig töprengtünk rajta, hogy milyen taktikát alkalmazzunk: legyen egy gyors, minden ponton váltós menet, vagy inkább egy örömfutás, ahol mindenki egyben teljesíti a vállalt etapját. Utóbbi mellett döntöttünk, terepen nem szívesen szakítanám meg az addig „felépített flow”-t, illetve nem tudtuk, hogy a tömeg miatt mennyire lesz nehézkes a váltópontok megközelítése, és maga a váltás.

 

Egy nappal a verseny előtt utaztunk le Csopakra, a csapat: Kati, Gábor és én, illetve velünk tartott Gyöngyi, Gábor párja, aki a 11 km-es versenyen állt rajthoz. Az időjárás rendkívül kegyes volt hozzánk, állítólag száz évente van olyan, hogy ennyire stabil, felhőtlenül napsütéses legyenek a napok, mint amit a verseny hetében tapasztaltunk. A Balcsi partján szikrázó napfényben és kellemesen meleg hőmérsékletben sétálgattunk, majd később felmentünk a Nosztori élményparkba, ami a versenyközpontnak adott helyett, és megejtettük a tésztapartit, illetve Gyöngyi felvette még a rajtcsomagját.

 

Szombat reggel a 8:50-es rajtnak köszönhetően nem keltünk korán, pár perc alatt felértünk a rajtba, ahol már sorban kellett állni a kötelező felszerelés ellenőrzése miatt. Kati kezdte a futást, 27 km várt rá a Pécsely-Tótvázsony műútig. Sajnos a felkészülés nem úgy sikerült, ahogy terveztük, így csak a korábbi alapokra támaszkodhattunk: Kati bármikor tudott futni 25-30 kilométert terepen, az elmúlt 6-8 év kellően megedzette. Miután kilőtt a rajtkapu alatt, még beszéltem pár szót futómmal, Zsomborral, aki a 40 kilométeres Gella Trail-en szomjazott a visszavágóra. Az ő rajtját már nem vártuk meg, visszamentünk a szállásra, hogy felkészüljünk a saját etapjainkra.

 

Kati elég keményen bekezdett, jól ment neki, különösen az emelkedőket darálta be durván, ahogy szokta általában. Az első 10 kilit kifejezetten gyorsan tolta le, aztán Hidegkút után jött egy 20-25 perces holtpont. Itt fejben kellett összerakni, hogy néhány lassabb „pihentető” kilométer után jó eséllyel még vissza tudja hozni a kezdeti tempót. Ez sikerült is neki, és komoly meglepetést okozott nekünk: a vártnál negyedórával hamarabb ért a váltóponthoz.

 

Közben én Gáborral bringások között szlalomoztam kocsival, ugyanis Pécselytől sikerült „belegurulnom” valamilyen kerékpár túrába, ami szépen „keresztbevágta” az UBT-t. Szerencsénkre nem vasaltunk ki senkit, minden idegszálammal koncentrálni kellett, hiszen csak a bal oldalon haladhattam, ahol persze olykor szembe is jöttek autók…

 

Parkolás után nem sokat vártunk Katira, innen Gábor vette át a stafétát, aki 37 kilométert vállalt, egészen Köveskálig. Gáborral már voltak „váltós” élményeink: 5 éve én futottam vele páros UB-t, 2021-ben pedig Katival és Gabesszal futott ugyancsak UB-t. „Alföldi futóként” sajnos nem volt sok esélye dombozós edzésekre, így a térde jelezte, hogy ez neki nem annyira pálya, majd a gyomra kezdett el rakoncátlankodni. Mindezek ellenére nyomta, ahogy bírta, és elhozta a chip-et Köveskálig.

 

Köveskál már sokkal szimpatikusabb volt, parkolás szempontjából mindenképpen. Elég korán odaértünk, így kényelmesen tudtunk forgolódni az autóval, ebédeltünk, aztán lassacskán magamra húztam a versenyszerkómat. Nagy meglepetésemre találkoztunk Lévai Viktorral is, akivel éppen 20 éve ezen a tájon abszolváltam életem első 50 kilométeres teljesítménytúráját, a „Balaton 50”-et.

 

A „váltós” versenyeket azért nem szeretem annyira, mert tűkön ülni, és várakozni számomra elég ideg- és energia-örlő tevékenység. Végül több mint 7 órával a csapat reggeli rajtja után megjelent Gábor, és végre futhattam. Nem tudom leírni, mekkora megkönnyebbülés volt végre szedni a lábaimat, mintha pár zsák követ dobtam volna le a vállaimról. Ment is a futás, éreztem az erőt rendesen, és meg is fordult a fejemben, hogy meg kellene kockáztatni ezt az 51 kilométert végigfutni laktáton...

 

De győzött a józan ész. Tavasz közepe óta a futásaim alkalmával időnként megjelenik az emésztőrendszeremben valamilyen görcs-féle, és minél erősebb a rázkódás, annál fájdalmasabb a futás. Bíztam benne, hogy most ez elkerül, vagy legalább csak a végén üti fel majd fejét. Ezt megelőzvén, visszavettem a tempóból, felfelé 6:30, síkon és lefelé 5 perc körül pörögtek a hajtóművek.

 

Az egész útvonalon a kedvenc szakaszom a Pécsely-Tótvázsony műút előtti hosszú „singletrack”, amely technikásan kanyarog a fák között. Rendkívül élvezetes volt a hullámvasút, libabőrös eufóriáig jutottam, már csak akkor lett volna tökéletesebb, ha egy picit hamarabb érek oda, mert bizony az orom hegyéig is alig láttam. Aztán mikor leértem a ponthoz, előkotortam a fejlámpát, és onnantól a végéig ez az egy méter átmérőjű fénykör lett a világom.

 

Nagyjából átlagban 5:40-es tempóval haladtam, amikor szinte mérnöki pontossággal, 30 km-nél jelent meg az első bélgörcs. Sajnos ezzel a jelenséggel nem tudok mit kezdeni, nincs széklet-inger, nincs megkönnyebbülés, csak egy dolgot tehetek, lassítok, és várok, hogy enyhüljön. Szerencsére enyhült is, de tudtam, hogy innen majd hullámokban fog rám törni. Lassan lecsorogtam Hidegkútra, itt szándékosan csigalassúsággal végeztem a frissítést: kulacsot töltöttem, elővettem a széldzsekimet, hogy legalább a hőháztartás megtartásra kelljen kevesebb energiát fordítani. Ittam még egy kis kólát, aztán pár falat banánnal indultam tovább.

 

Egy-két kilométerig elég nyomorultul éreztem magam, majd a fájdalom enyhülni kezdett, és éppen ekkor ért be egy srác, akinek olyan szépen világítottak a fényvisszaverő csíkjai, hogy elhatároztam: húzatom magam egy kicsit. Nos, ez jópár kilométeren át egészen jól ment, aztán a Koloska-völgy után a srácot „lecseréltem” egy hölgyre, aki masszív 5:30 alatti tempóban suhant. Elkezdtünk beszélgetni, és valahogy bírtam a futást. Veszprémfajsz előtt azért visszatért „barátom”, a görcs, így a ponton megint eltöltöttem pár percet „pihentetős frissítéssel”.

 

A kálváriára lassan sétáltam fel, és laza kocogással hagytam magam mögött, majd az éles jobb kanyar után éreztem, hogy a finálét még meg tudom nyomni. Ekkor is találtam két „nyulat”, pár lépéssel mögöttük zúztam, és csak a ritmusra koncentráltam, „belülről” figyeltem légzésem, jó lesz ez. Bíztam benne, hogy nem rontok nagyon az átlagon, de akkor már tudtam, hogy a 6 perc elúszott, viszont a 6:10 sem olyan rossz, figyelembe véve a körülményeket. Abban biztos voltam, hogy az orvosi kivizsgálást mindenképpen megejtem a verseny után, ezt már nyáron kellett volna…

 

Nem mondom, hogy akkora élmény volt befutni, mint két éve egyéniben, de nagyon örültem neki, mikor megláttam a csapattársakat és a célkaput. Huh, azért ez így elég kemény menet lett. Célfotót követően én egyből átöltöztem, vártam a hidegrázást, de az nem jött, mégsem voltam annyira kimerülve. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gyomrom mindent bevett, végig éreztem az energiát, nem volt megingás. Így szinte kiéhezve estem neki a gulyásnak a csapattársak társaságában. A késői vacsi után elbúcsúztunk az élményparktól, elbúcsúztunk az Ultrabalaton Trail-től.

 

Ultrabalaton Trail: utolsó etap Köveskáltól a célig, 51 km, 1000 m szint, 5 óra 13 perc.